Az elmúlt hónapokban két olyan emlékezetes fénykép készült New York városában, mely bejárta a világot és nagy visszhangot keltett. Az egyik az emberi természet egy legjobb, a másik az egyik legrosszabb oldalát mutatja be.
Az első képet egy turista készítette a Time Square-en. A képen egy rendőrtiszt látható, ahogy éppen felsegít egy pár téli cipőt egy hajléktalan lábára, amit épp akkor vett neki.
New York police officer Larry DePrimo gives a homeless man a pair of boots and socks in Times Square
A második fotót egy szabadúszó sajtófotós készítette egy sínek közé került férfiról, pillanatokkal azelőtt, hogy halálra gázolta volna a metró. A képet főoldalon hozta a The New York Post és világszerte nagy vihart kavart.
A rendőrről készült kép természetünk szebbik oldalát mutatja be, de sajnos a második kép is egy igen jellemző emberi viselkedésformát mutat be. A metrós kép nem csak azért felkavaró, mert tudjuk, hogy a férfi életének egyik utolsó pillanatát örökíti meg, hanem azért, mert senki – köztük a fotós sem – sietett a megmentésére.
Az ismert médiatudós, Roland Barthes szerint egyetlen médium sem képes jobban ábrázolni a halált, mint a fénykép. Látni egy testet megállva térben és időben komoly érzelmeket válthat ki a nézőből. Ezért volt sokak számára olyan nehéz feldolgozni a férfi látványát, néhány másodperccel azelőtt, hogy elütötte volna a vonat.
Szeretnénk azt hinni, hogy mi másképpen cselekedtünk volna, mint a peronon álló többi ember, akiknek egyébként körülbelül egy-másfél perce lett volna reagálni. De valóban segítettünk volna az áldozaton?
Te kockáztattad volna az életedet, hogy megmentsd azt az embert? Ugyanaz a veszély áll fent ebben a helyzetben, mint egy fuldoklónál: leránthat magával. Elképzelhető, hogy a szemtanúk egy része szintén figyelembe vette ezt a kockázatot. Ez kissé hasonló ahhoz a helyzethez, mint amikor valaki ájultan egy nagyfeszültségű vezeték mellett fekszik: ha azonnal odasietsz és meggondolatlanul cselekszel, te lehetsz a következő áldozat.
A második, zavarba ejtő lehetőség a csoportos viselkedésben és a csoportok pszichológiájában keresendő.
Valóban elveszítjük a morális felelősségérzetünket ha egy csoportba kerülünk? Ezt az elméletet nevezik szemlélő effektusnak (bystander effect).
Eszerint hajlandó lennél segíteni egy idegennek, ha egyedül lennél, de kevésbé lennél segítőkész valamilyen csoport tagjaként.
A jelenség jobb megértése érdekében kutatók több tesztet is végeztek. Az egyik legismertebb Bibb Latane és John Darley kísérlete, melyben az alanyoknak kérdőíveket kellett kitölteniük, miközben kívülről füstöt pumpáltak a szobába. Amikor csak egyedül voltak a szobában, az alanyok 75%-a jelentette, hogy valami füstöl, de amikor egyszerre voltak a teremben, mindössze 10% szólt a füst miatt.
A szemlélő effektus egyik leghírhedtebb példája a valóságban Catherine Genovese 1964-es meggyilkolása. Bár több szomszédja is hallotta a segélykiáltásokat , egyikük sem hívta azonnal a rendőrséget.
A Lancasteri Egyetemen professzora, Mark Levine komoly érdeklődést mutatott a szemlélő effektus iránt, ezért térfigyelő kamerák felvételeit tanulmányozta és virtuális valóság alapú teszteket készített a számítógéptudós Mel Slater segítségével. Arra az eredményre jutott, hogy valóban csökkenhet a segítségnyújtásra való hajlamunk, ha csoportban vagyunk, ugyanakkor az ilyen helyzetek akár a legjobbat is kihozhatják belőlünk, attól függően, kikből áll a csoport.
Sok minden függ attól, hogy a csoport tagjai barátok vagy idegenek-e, hogy ismerik-e a bajbajutottat vagy valamilyen azonos társadalmi csoportba tartoznak-e (etnikai hovatartozás, társadalmi helyzet, stb.). Ha a csoport tagjai ismerik egymást vagy valamilyen közös társadalmi vonásuk van, sokkal valószínűbb, hogy segítenek, mivel ilyenkor a segítséggel járó jó érzés is kihat a csoport összes tagjára. Ez volt megfigyelhető egy 2003-as amerikai tragédia során is, amikor négy barátból az egyik beleesett egy sebes sodrású patakba, mindhárman, akik vele voltak, utána ugrottak, de sajnos mindannyian belefulladtak a vízbe.
